Karinthy-gyűrűs, négyszeres Bon-bon díjas humorista weboldala

Baszd el az életed tíz millióért!

Három kisebb gyerekkel, és egy kakukkos tekintetű, bávatag apukával körülvett, egyszerű anyuka szólít meg az utcán:
– Volna egy pár jelenet, amit én írtam, és hogy elolvasná-e, ha átküldöm emailben, meg a Sas úrnak is… meg esetleg a Rádióba… merthogy én… nem tudom, hogy nem-e lehetne-e…
Pár mondatnyi beszélgetés után nem nehéz megállapítani: anyuka csak az átlagos szinten tájékozott a közélet és egyéb területeken. Egész életét kitölti a “babázás”. Arckifejezése a mindennapok nyűgje okozta stresszt hordozza, akárcsak beszéde.
Korát nem tudom, de 35-től 45-ig bármilyen szám szóba jöhet. Lehet, hogy fiatalabb, csak nem látszik.
Adok neki emailcímet, “miért ne”-alapon. Majd elküldi, én meg ha ráérek, elolvasom. Sejtem, hogy nem lesz használható egyik sem. A kabaréban normális embenek lenni édeskevés.

Huszonkétéves pályafutásom alatt nem máléanyuka az egyetlen, aki jóval kapuzárás után azzal talál meg, hogy na most “megcsinálja magát”. Vidéki fellépéseim során hol hozzám, hol zenei előadókhoz mennek oda meglett, régen felnőtt emberek, hogy akkor ők tán énekelni szeretnének nagy nyilvánosság előtt (értsd: aréna meg tévé), saját dalaik vannak, meg standupolnának, meg esetleg kabarészerzők lennének, meg könyvet adnának ki, meg riporterek szeretnének lenni, basszusgitárosok egy rockzenekarban, dobosok, újságírók… Vagy bármik. Mert túlvannak a nagy “családi kötelességen”, és most ott göbbednek magukban a kis kéróban. Tévé, közért, kocsma, pletyka. És ebből mindenki szeretne kitörni.

Még nagyon régen volt egy lány az életemben, aki mindenáron a “meghitt családi életet” szerette volna velem elkezdeni: gyerekek, otthon ücsörgés, tévézés, vasárnap talán némi hitélet, gőzölgő ebéd… Akkor kezdtem a szakmát. Voltam 22. Ő volt 18-20.
Hamar szétmentünk, mert én nem értettem őt, ő nem értett engem. Ő elkezdte a családi életet, magam meg más értelmet találtam.
Ha akkor vele tartok, és egész nap pelenkázok, kisautózok, bevásárolok, akkor ma én is egy kakukkos apuka lennék, aki tini vagy már felnött gyerkőceivel a háta mögött rájön, hogy hoppá, valamit össze kéne dobni az élet hátralevő évtizedeiben. És baromi nehéz dolgom lenne: 35-40 fölött kellene behoznom szűk két évtized lemaradását. Előbb jutnék el a Jupiterre, minthogy Gálvölgyivel egy tévéműsorban lehessek, vagy sokezren hallgassák az ottfelejtett mikrofonokat. Nem mintha ezek olyan nagy dolgok lennének. Akkor is örülnék, ha csak egy asztalos lennék, aki teljes szívét beleadja, hogy szép, jóminőségű bútorokat faragjon. Ha szerettem volna tanítani (és volt, hogy szerettem!), büszkén valósítanám meg magam a tudás átadásával. De ha csak csavargó lennék, és az lenne az életem, ugyanúgy értékesnek találnám, mint a humorista-létet.

Nem tudom, miért év végén jut mindez eszembe,… ja, azért, mert ugye most jön ez az újabb őrület, hogy ha bevállalsz három dedót, kapsz tízmilliót.

Csábító! Otthon ülni egész nap a “kisautó, baba, maci, bekakiltam, annnyyyúúúazmiiiii”-világban, sehova el nem utazni éveken át, piac, Spár… BOCS!!! CBA, posta, bölcsi-ovi-isi-megyünkaludni 24 órában, semmi önmegvalósítás – és a családnak lesz tíz milkája, aminek segítségével csak félig-meddig adósodnak el, ha kérót vettek. Csak nem az utcán akarják élni a kormány által megálmodott idillt.

Mert fogy a nemzet. És az fontos, hogy sokan legyünk. Nem baj, hogy itt van még párszázezer rossz körülmények között élő, sok esetben éhező, nélkülöző gyerek és szüleik. Nem, nem rajtuk kell segíteni, hanem újakat kell helyettük nemzeni, hátha azok szebbek és tökéletesebbek lesznek. Olyan magyarabbak. Nemzetibbek, keresztényebbek, sportosabbak, családcentrikusabbak. Egyszerűen: engedelmesebbek. Igaz, még nem ismerjük őket, mert meg sem születtek, mi több, meg sem fogantak (hacsak Deutsch-elvtárs nem lépett akcióba közben).

Na most komolyan, egy dolgot üzennék itt minden családcentrikus “baba-mama-pármillió-elélünk”-gondolkodónak: SIKER és ÖNMEGVALÓSÍTÁS NÉLKÜL NINCS ÉRTELMES ÉLET! Tudom, ez nem népszerű, nem szép, nyugodtan lehet anyázni, zsidózni, buzizni (nős vagyok és hetero, ha érdekel valakit, kölök nincs, nem is lesz), akkor is azt mondom: akár férfi, akár nő, akár mindkettő, akár egyik sem valaki, az életben valami siker – a gyereknevelésen és a családon kívül, vagy ahelyett – KELL. Ha szegény vagy, legyen az a valami a kitörés, ha jobbmódú, akkor meg bármi, ami az életnek igazi ízt, értelmet ad.

Nem kell hírnév, népszerűség, gazdagság. Csak valami. Mindegy mi az. Valami, ahol ott a szíved. A gyereknevelés szép dolog. Egy ideig. De a gyerek nem a te tulajdonod, nem azért van, hogy te kapj tízmilliót, nem azért van, hogy több magyar legyen, nem azért van, hogy a szülő élete végéig abajgassa. A gyerek egy önálló lény. HA VAN. És ha nincs, az életnek lesz más értelme is, és nagyon nem kéne, ha a más értelmet találókat egy politikus, egy popénekes, vagy bárki elítélje vagy szánja.

Hiába a tízmillió pénz, hiába a “természet törvénye”, hiába a konzervatív értékek, egy nő, mint minden más ember, ugyanúgy szeretne valamit az életében. Az utcán sétáló bárgyú anyuka jól elkésett. Kabarészerző sajna már nem lesz. De csak talál valami csodát az életben. Ha nem hallgat Kövérre, Ákosra, meg a “normális társadalomra”, akkor biztosan!

Ifyouendupwithaboringmiserablelife...FrankZappa

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

műsorrendelés
VFJ E-mail
Hívjon, jövök! Élő műsor - akár angolul is! (Live show in English on request.)